Egy sztorit szerettem volna megosztani Veled, ami olyan szinten megdöbbentett, hogyha rá gondolok, még mindig a hatása alatt vagyok.
1991-ben kezdtem el külföldi tanulmányaimat Angliában egy magániskolában, amit ma is rajongásig szeretek.
Ide a világ minden tájáról érkeztek tanulók, Amerikától az arab országokat is beleértve.
19 évesen, óriási lelkesedéssel és büszkén koptattam ott az iskola padot, hatalmas hálával azoknak, akik lehetővé tették, hogy részt vehessek az oktatásban, mert olyan dolgokat tanultam amelyekre ténylegesen szükségem volt és amelyeket azonnal alkalmazni tudtam.
Már az első héten feltűnt egy ott tanuló fekete hajú, idősebb férfi, aki nagyon megviseltnek és letörtnek látszott. Nem nagyon beszélt senkivel, a járása is kicsit olyan lassú és csoszogó volt. Megtört arcán látszott, hogy valami nagy szomorúságon mehetett keresztül. Mindezek ellenére minden nap munkaidő után, megjelent az esti oktatáson, ahol lehetőleg egy sarokban, másoktól távol próbálta meghúzni magát.
Valahányszor megjelent, a figyelmemet nem tudtam levenni róla, talán azért is, mert sehogyan sem illett be a fiatalabb, energikusabb tanulók közé.
Nyomozásba kezdtem, kiderítettem a nevét – Mohamednek hívják – és egy pár héttel ezután az is kiderült, hogy régebben súlyos sérüléseket szenvedett egy közel-keleti háborúban, ahol fogságba esett és elektrosokkal kínozták, hogy vallomást csikarjanak ki belőle. Mohamed mindezt túlélte, azonban a teste és főleg a memóriája jelentős károsodást szenvedett. Házassága tönkrement.
Évekig tanultam együtt Mohameddel és tanúja voltam a rendszeres ismétléseinek, mivel sajnos nem volt képes a tananyagot megfelelően elsajátítani.
Láttam hogyan súgnak össze sokszor a háta mögött és hogyan tesznek néha gúnyos megjegyzést rá más tanulók, hogy vegye már észre magát, ébredjen fel és találjon valami testhezálló elfoglaltságot magának, ahelyett, hogy vén fejjel itt koptatja az iskolapadot.
Bevallom, ma már nagyon szégyellem, de volt, hogy én is felkaptam rá a vizet, főleg lassúsága miatt, és magamban azt kívántam, bárcsak átadná a helyét egy másik, képesebb embernek az iskolában.
Mohamed maga is hallotta a sokszor gonoszkodó megjegyzéseket, de soha senkire egy rossz szót nem mondott, ezekre mindig csak annyit megjegyzést tett a tanároknak, hogy akkor majd még jobban fog igyekezni, hogy elérje régen megálmodott célját, ami az iskola befejezése volt.
Erre a tanárok is csak mosolyogni és bólogatni tudtak, nem tudom, hogy volt-e bárki is közöttük, aki komolyan hitte, hogy ez be is fog következni, annál is inkább, mivel az iskola szabályai szerint csak 100%-os teljesítésre adnak bizonyítványt. Soha nem engednek és nem is engedtek át tanulót rosszabb teljesítménnyel. Puskázni nem lehet, mert gyakorlati alkalmazást kell mutatni, nincs apelláta, ezt én is tapasztalatból tudom.
Lehetetlennek tűnt, hogy Mohamed valaha is a 100% közelébe kerüljön.
Évek teltek el azóta.
Az iskolával folyamatosan tartom a kapcsolatot.
Rengeteg tanuló végzett az elmúlt 22 évben, de Mohamed nem volt közöttük.
Azt tudtam, hogy még mindig jár tanulni és két évvel ezelőtt azt is hallottam, hogy egy újabb tragédia érte: elvesztette velem egyidős, hőn szeretett lányát, egy súlyos betegségben.
Nagyon meglepett, hogy Mohamed még mindig ott tanult és próbálkozott, de lánya elvesztéséről hallva biztos voltam benne, hogy ez lesz az utolsó csepp a pohárban, emiatt mostmár fel fogja adni a tanulmányait.
Két év telt el azóta.
Rendszeresen kapom az iskola negyedévenként megjelenő, nyomtatott újságát, amiben a végzős tanulók névsorát közlik.
Nem olyan rég csengetett a postás és átvettem a legújabb kiadást.
Egy kép volt a címlapon.
Egy őszülő hajú férfi egy keretezett bizonyítványt emelt a magasba, körülötte diákok és tanárok tapsoló tömege.
A képen megörökített mosolyt amíg élek nem felejtem el…
A mai napig, ha rá gondolok, könnyek szaladnak a szemembe.
Mohamed volt a képen, az iskola befejezését elismerő keretezett oklevelével…
Én 23 éve találkoztam vele, de ő már akkor ott tanult, amikor én megérkeztem…
Vajon hány óra verítékes munkájába került, hogy a saját lelki és fizikai állapotán felülkerekedve, elérje a kitűzött célját és befejezze megálmodott tanulmányait? Hányan mondtak le róla az elmúlt hosszú évek alatt és vajon hány ember van tisztában ennek az óriási eredménynek a jelentőségével?
Hány ember gúnyolódó megjegyzését kellett figyelmen kívül hagynia, hány tanári leteremtést kellett átélnie, hány estét és hány hétvégét kellett feláldoznia az elmúlt huszon egynéhány év alatt, munka mellett ennek az embernek, hogy életrekeltse saját álmát? Hány dologról kellett lemondania?
Ismerve őt és a történetét, e sorokat írva csak a mérhetetlen tisztelet csodálata ugrik be, ha rá gondolok.
Ha kiváncsi vagy és szeretnél megtudni egy pár fontos alapelvet, amelyet Mohamed is alkalmazott céljai elérésében, akkor olvasd el a „Gyakorlati tippek, hogyan érd el céljaidat” című zsebkönyvünket
